A fotó 1975-ben, a DVSC - Komlói Bányász bajnoki előtt készült.
Állnak (balról): Puskás Gyula, Potyók Lajos, Sóvágó Lajos, Tóth János, Kósa János, Vaczlavik Ferenc, Kiss László, Gottdiener Sándor, Makray Balázs vezetőedző.
Guggolnak: Tőzsér Géza, Nagy Ferenc, Herczeg András, Szabó II. József, Lipők Lajos, Girgás Béla.
A háttérben pedig a zsúfolt lelátók, és a pályának különleges hangulatot adó hővezetékek.
Ha esetleg valakinek van bármilyen DVSC-vel, vagy akár a Vágóhíd utcával kapcsolatos emléke, fényképe 1995-ig, azt szívesen fogadjuk az mscclothing@gmail.com email címre!
Ma egy különleges, viharvert zászlócska került a tulajdonomba. A zászlót a klub 75 éves jubileumának tiszteletére adták ki. Sok mindent látott, örömet-bánatot, átélte az évek zűrzavaros kuszaságát. Most végre egy új, számára méltó helyre kerülhet, ahol ékessége lehet egy folyamatosan bővülő gyűjteménynek.
Szeretném megköszönni Dugó szurkolótársamnak az ajándékot! Lekötelezett ;)
Ma szándékosan egy kék-sárga történetet hoztam magammal. Hogy miért? Azért mert újra azokat az időket éljük, amikor a politika bele akar szólni a klub életébe, el akarja venni a nevét, címerét, történelmét. A törekvés már megvan erre, és ha nem figyelünk oda, egyik pillanatról a másikra már nem lesz meg az, amibe gyermekként beleszerettünk. Marketingesek, tanácsadók, akik talán soha nem is érthetik meg mit érzünk mi szurkolók, amikor ránézünk a szívünknek oly fontos háromszögre. Érzés nélkül tépik ki a jelképeket testünkből, és dobják bele a kukába. És a legrosszabb, hogy ezzel a húzással ezreket akarnak kivonzani a stadionba. Nos barátaim, nagyon rossz úton jártok. Ezzel a húzással pont azt a pár ezer embert fogjátok elveszíteni, akik még jelenleg is kitartanak a DVSC mellett. De nem is hergelem magam tovább, csak a mérhetetlen csalódottság kihozta ezt a pár mondatot belőlem.
Jöjjön inkább a történet:
"Sztrájkoltak a debreceni futballisták
1989. július 4-én, a nyári felkészülés második napján csak nyolc –
katonaságból visszatért és újonnan igazolt – futballista állt edzésbe a
Debreceni VSC-nél. Az NB II. Keleti csoportját megnyerő együttes
tizennyolc játékosa sztrájkba kezdett, amiért hónapok óta tartó
ígérgetések után sem jutottak győzelmi préimumukhoz.
A csapatkapitány, Moldván Miklós a példátlan eset iránt érdeklődő
újságíróknak elmondta, többségi döntés született, szavaztak az edzés
bojkottjáról. Tizenegyen sztrájkolni akartak, heten nem, így senki sem
edzett közülük.
"Én nem tartottam jó ötletnek a sztrájkot, úgy gondoltam, máshogyan
is tiltakozhattunk volna. Nemmel szavaztam, de én voltam a
csapatkapitány, így az volt a minimum, hogy én jelentettem be és én
nyilatkoztam az ügyben" – idézte fel saját szerepét Moldván húsz év
után.
A klub fejenként százezer forinttal
tartozott a játékosoknak, április óta nem fizetett a Keleti csoportot
nyolc pont előnnyel, mindössze négy vereséggel (illetve két tizenegyeses
kudarccal) befejező futballistáknak. Az akkor jelentős összegnek
számított, hiszen a legjobban fizetettek közé tartozó Moldván havi
keresete 15 ezer forint volt.
"Az egészet inkább csak figyelmeztetésnek szántuk, nem akartunk
napokig sztrájkolni. A vezetőink persze idegesek lettek, leültek velünk
tárgyalni. Újabb ígeretet kaptunk. Arra már nem emlékszem, pontosan
mikor, de hozzájutottunk a pénzünkhöz. Az egésznek nagyobb volt a
füstje, mint a lángja. De a sajtó felkapta az ügyet, nem hiszem, hogy
előtte valaha is sztrájkoltak volna magyar futballisták."
Moldván nem tudta felidézni,
gyakoroltak-e rájuk nyomást a vezetők. A korabeli beszámolókból kiderül,
hogy az ügyvezető igazgató, dr. Jakab Sándor világossá tette számukra,
ha másnap sem állnak munkába, akkor szerződésszegést követnek el. A
játékosokat erről győzte meg a velük lévő ügyvéd, Léka Andor is. Jakab
egyébként elismerte a tartozást, és megígérte, hogy a DVSC rendezni
fogja a rendezendőket. De a játékosok kérését, hogy azonnal –
pontosabban július 25-ig – fizessenek nekik, nem tartotta jogosnak.
Jakab kijelentése azért is volt fontos,
mert az ügyet egy sűrű debreceni év több fejleménye is bonyolította. Az
egyik az volt, hogy a focisták a Debreceni Munkás Vasutas Sport Club
(DMVSC) sportolóiként jutottak fel az NB I.-be, amit azonban már a
Debreceni Vasutas Sport Club (DVSC) színeiben kezdtek meg. A feljutás
után napokkal megszűnt a DMVSC, és visszaállt az 1979-es egyesülés
előtti állapot. Vagyis újjáalakult a két régi klub, a DVSC és a
Debreceni Munkás Testedző Egyesület (DMTE).
De valójában nem is az alig egy hónapos
DVSC és nem is a megszűnt DMVSC, hanem a futballcsapat baráti köre
tartozott Moldvánéknak. A baráti kör a szezon közben megszűnt, miután
kiderült érintettsége a 88 őszén kirobbant bundaügyben. Most idegenül
hangzik, de akkoriban nemcsak Debrecenben, máshol is a baráti körön
keresztül folytak be a vállalati támogatások a klubokba.
Utóbb kiderült, az 1985/86-os és az
1987-88-as szezonban ezeket a pénzeket nem kizárólag az üzemszerű
működésre, hanem két bundameccsre is fordították. Előbb a Bp. Honvéd,
utóbb a Kaposvári Rákóczi elleni mérkőzés manipulálására költöttek 600
ezer, illetve 125 ezer forintot. Emellett az is volt a vád, hogy a
debreceniek pluszprémiumot dobtak fel a Csepelnek, amely 86 tavaszán a
szintén a kiesés elől menekülő Volánnal játszott. 1989 tavaszán
elsőfokon a DMVSC volt elnökét, Nemes Lászlót kétévi börtönre, a klub és
a baráti kör több más exvezetőjét felfüggesztett börtönre ítélték. Az
ügyben érintett honvédos és kaposvári focistákat próbára bocsátották."
És jöjjön egy videó is. Érdemes megfigyelni, hogy a srácok a már nem létező Kinizsi pályán tréningeznek. A bejátszás végén pedig a Vágóhíd utcai stadion kapuja látható, teljes piros-fehér pompájában, és a háromszög címerrel.
Az 1993-ban feljutott gárda. Az ország ezután ismerte meg a debreceni csikócsapatot.
"De meg kell mondani azt is, hogy ilyen visszhangtalan nem volt soha a DVSC szereplése a városban. A nézőszám iszonyúan visszaesett, és még a bajnokcsapat köszöntésére is alig 1500 néző ment ki a Vágóhíd utcai pályára. Ki gondolta volna, hogy ez a bajnokság és győzelem lesz a nyitánya a DVSC története legsikeresebb tíz esztendejének? Szinte amatőr csapat nyert bajnokságot. Dombi, Nagy Cs., Madar, Sándor Tamás a debreceni talajból sarjadt ki. A jövőt illetően a szurkolók egyáltalán nem voltak bizakodók.
Garamvölgyi Lajos találóan jegyezte meg:
"A Békéscsaba tavaly hat NB I-es játékossal jutott fel az élvonalba, nekünk hat olyan labdarúgónk van, akiből NB I-es szintű játékos lehet."
Forrás: Filep Tibor, Csak a LOKI
A DVSC NB II.-es bajnokságot nyert csapata, 1993
Felső sor, balról: Sipos Tibor technikai vezető, Pető Zoltán, Tomes János pályaedző, Varró István, Mező József, Garamvölgyi Lajos vezetőedző, Vincze Ferenc gyúró, Balogh József, Benedek Benjamin szertáros Középső sor: Sándor Tamás, Nagy Csaba, Sándor Csaba., Marginean Gheorge, Csehi István, Tóth Lajos, Nagy Lajos, Raducu Florin Alsó sor: Dombi Tibor, Madar Csaba, Földvári Tibor, Georgiev Ivo, Fazekas Zsombor, Raducu Emil, Lukincsuk Igor
Ma egy igazi csemegét hoztam 1993-ból. DVSC - Eger mérkőzés a Vágóhíd utcán. A csapat és a szurkolók itt ünnepelték meg a feljutást. A videóban a kommentátor megjegyzi, hogy még nem dőlt el, hogy a DVSC itt, vagy a DMTE pályán fog-e játszani az NB 1-ben, hiszen mindkettő alkalmas. Aki járt akkoriban az Oláh Gáboron, az emlékezhet, hogy a keleti oldal maximum 5 soros volt, a déli lelátó még nem létezett, csak állóhely volt, a nagyobb meccsekre a jégkorong pályáról hozták át a korhadt fa lelátókat. A tribün olyan volt mint most, csak nem volt leszékezve, és hiányoztak a felső kiegészítő széksorok. A B-közép szektora pedig nagyobb volt, mert az alsó kerítés a labdafogó háló helyén volt. Ebből akadtak is gondok, mert a gólörömnél lezúdult az összes szurkoló és keményen rázta a kerítést. Később ezt megakadályozták fehér rendőrségi kordonokkal, majd emeltek egy masszívabb kerítést a legalsó lépcsőhöz.
A kérdésem mindezek után csak annyi, hogy vajon mi értelme volt átköltöztetni a csapatot a jelenlegi helyre, miközben a Vágóhíd utcán adott volt minden? Volt egy hatalmas, fedett tribün, volt rengeteg kiépített állóhely, amely sokkal jobb állapotban volt, mint az Oláh Gáboron lévő föld töltés. Itt volt a klub székháza, volt kézilabdacsarnok, birkózóterem az alapozáshoz, és volt edzőpálya is. Amire költeni kellett volna, az a kerítés körbe, és egy vendégszektor kialakítása. Aki járt már 1993-ban a DVSC meccseire, az tapasztalhatta, hogy a vendégszektorral az OG-n sem sokat bíbelődtek. Konkrétan az első fél évben nem is volt, így a hazaiak elvegyülve nézték a meccset a vendég szurkolókkal, mindenki oda állt, ahonnan látott.
Szóval nem értem, hogy mi szükség volt változtatni, és hibás döntésnek is tartom. A Vágóhíd utcának, és annak környékének különleges hangulata volt, amely karaktert adott az egész csapatnak, és klubnak. De ez már így alakult, kár vesződni rajta.
1994.03.02. Ma is pontosan emlékszem az időpontra. Hideg tavaszi márciusi nap volt, szerda délutáni 13-órás kezdés. Emlékszem mert akkor még csak 8.-kos voltam az általános iskolában, és az öregem úgy jött be a suliba értem, hogy elengedjenek. Természetesen nem azt mondta az osztályfőnöknek, hogy a DVSC-UTE MK meccsre megyünk, hanem bekamuzott valamilyen családi programot. Örültem, hogy kivitt, hiszen meg voltam őrülve a csapatért, és minden hazai meccsre ki akartam menni, amire lehetett.
Meglepő módon ezt a mecset a Vágóhíd utcai stadionban rendezték, mert az Oláh Gábor utca gyepszőnyege teljesen alkalmatlan volt a mérkőzés megrendezésére.
Mikor odaértünk már hömpölygött a tömeg, a korai kezdés ellenére. Abban az időben gond nélkül lehetett meccseket rendezni délután, hiszen nem sok csapatnak volt villanyfényes pályája. Ennek köszönhetően a LOKI rendszeresen délután egykor, vagy kettőkor játszott. Ma már ennek esélye sincs. Visszatérve a meccsre, keresztül vágtunk a síneken, (ahol akkor még járt a vonat, ami gyakran meg is állt és a vasutasok onnan nézték a meccset), majd bementünk a termetes vaskapun a portánál. Balra volt a kéziladba csarnok, jobbra a sportoló szobra, majd nem sokkal később már kezdődtek a kanyarok. Csodálatos élmény, és egyben különleges hangulata volt a létesítménynek.
Mi a tribünön foglaltunk helyet, az 5-6 ezer nézővel egyetemben. A meccs ha jól emlékszem 1-1 lett, ami az első mérkőzésen elért 0-0 után a kiesést jelentette a csapat számára.
Kifelé menet már nagy volt a nyüzsgés, érezhető volt, hogy valami történni fog, mindenki be volt zsongva. Már terjedt a hír, hogy jön a bosszú a '93 őszén, Újpesten elkövetett, debrecenieket ért atrocitásokra. Kimentünk a kapun, elhaladtunk az arcukat sállal eltakaró B-közepesek mellett, majd haza felé vettük az irányt, hiába kérleltem az öregemet, hogy maradjunk még egy picit. Később a rádióban hallottuk, hogy az újpesti csapatbuszt, melyen a szurkolóik is utaztak, rommá törték a lokisták. Az újságok napokig erről címeztek, talán meg is vannak valahol ezek a cikkek.
Ez volt a kezdet, ekkor még nem is gondoltam, hogy életem jelentős részét ebben a stadionban fogom eltölteni.
1922 több szempontból is érdekes lehet a DVSC történelmében. Először is azért, mert ebben az évben avatták fel ünnepélyes keretek között a vasgyári munkások által felépített, tetőszerkezettel ellátott tribünt, másrészt azért, mert a húsz éves jubileum tiszteletére ez az írás jelent meg a Keletmagyarországi Sporthírlapban, július 3.-án:
"Húsz év alatt, senkitől sem támogatva - magára hagyottan - küzdött a DVSC, előbb Egyetértés, hogy azt a zászlót, melyet 1902-ben kibontott, diadalra juttassa, és magasra emelten hirdesse a jövő nemzedékének, hogy mit jelent a sport. A jubileumot birkózó, athletikai, versenyekkel, futball-mérkőzéssel, sport matinéval színesítette."
Forrás: Sándor Mihály, A debreceni futball képes kalauza
1911-ben a MÁV Igazgatóság a MÁV Gépjavító Műhely területén (a vagongyári munkások lakásaitól délre) építkezés céljára kijelölt egy sportpályányi méretű telket. Nagyon elhagyatott környék volt az akkoriban, nyáron legyek milliói lepték el, a Diószegi út szemközti oldalán ugyanis sertéstelepek bűzlöttek. Aki tehette, a szag miatt elkerülte…
A munkálatok egyébiránt meg sem kezdődtek, mert 1914. március 18-áról 19-ére virradóra iszonyatos tűzvész pusztított az üzemben. A károkat kétmillió koronánál is többre becsülték, és a felcsapó lángok a pénzt is elemésztették. Augusztus elején kitört az I. világháború, egyszerre minden fontosabb lett a szabványokhoz igazodó labdatér létrehozásánál.
Valamikor régen itt kezdődött minden. Mára már a köztudatban szinte nem is él, hogy hajdanán a DVSC itt kezdte meg a labdarúgás népszerűsítését, ünnepelte a sikereit, és könnyezte meg a nehéz pillanatokat. A Vágóhíd utca volt az ami élményeket hozott nekünk, és megajándékozott azzal, hogy részesei lehettünk 111 év történelmének. Szomorú látni, hogy néhány emberen kívül szinte senki sem foglakozik a múlttal, még a klubon belül sem. Talán ez lesz a blog célja. Őrizni, és közölni azt a rengeteg emléket, amit ez a csodálatos klub adott nekünk, debreceni polgároknak.
Jöjjön is az első poszt, aztán majd meglátjuk hogyan alakul későbbiekben a sorsunk.
Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani Sándor Mihálynak, Égerházi Péternek, Filep Tibornak, hogy munkásságukkal alappilléreket szolgáltattak nekünk múltunk megismerésében. És köszönet mindazoknak is, akik még őrzik, és büszkék a piros-fehér hagyományokra!
Nézzük, hogyan kezdődött a történet:
"1902. március 12-én a debreceni vagongyár 11 sportot szerető tagja,
Kabay György és Nánási Vilmos mérnökök vezetésével megalakították az Egyetértés Futball Clubot (EFC),
amely a már létező Egyetértés Dal és Önképző Egyesület keretén belül
kezdte el működését. Kezdetben csak vasutas tagjai lehettek a klubnak,
amely színeként a pirosat és a fehéret választotta, kifejezésre juttatva
ezzel a csapat nemzeti elkötelezettségét. Ekkor a játékosok még saját
felszereléseikben meccseltek, rendelkeztek egy labdával, de játéktérrel
nem, így a barátságos meccseiket többnyire más pályákon rendezték.
Az Egyetértés a keleti kerület munkásainak kiemelt támogatását élvezte,
szemben a város vezetőinek áldásával. Ezen városrész teljesen elkülönült
a város többi részétől és az itt élők is más mentalitásúak voltak mint
az eredeti cívis polgárok. A különbség nem csak földrajzilag és a klub
szimbolikáiban volt nagy, hanem a tagok vallási és társadalmi
rétegződésében is. Az Egyetértés tagjai ugyanis hithű katolikusok voltak
a város ősreformista polgáraival szemben és a munkásrétegből kerültek
ki a város elit polgáraival ellentétben. Ennek köszönhetően a város
életében csak háttérszerep jutott a vasutascsapatnak, elfeledve
mindenféle támogatást a hatalom akkori tagjaitól. 1911-ben a MÁV
Igazgatósága egy területet jelölt ki a Műhelytelepen, ahol ezek után a
labdarúgók rúghatták a bőrt, ezen kis pályát a szurkolók a "Futball-tér"
elnevezéssel illették. 1912 nyarán az Egyetértés FC kilépett az
anyaegyesület keretei közül, alapszabályt hoztak létre és megalapították
a Debreceni Vasutas Sport Clubot (DVSC). Ettől függetlenül a
csapat továbbra is megmaradt gyári csapatként és nem indult el a kiírt
kerületi bajnokságokon, maradtak a barátságos meccsek a helyi klubok
ellen."